A karácsonyi készülődés közben érkezett a szomorú tudósítás, egykori kollégánk, Borosy András főlevéltáros halálhíre. Hosszú, nehéz, ám nagyon tartalmas élet ért véget december 16-án.

 Borosy András 1922. január 10-én született Debrecenben. Szülővárosában járt iskolába, 1940-ben itt is érettségizett a Piarista Gimnáziumban. Itt fordult figyelme a történelem felé, s tanárai is arra ösztönözték, hogy ezen a területen képezze tovább magát. 1940-1944 között a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatójaként történelem-földrajz szakos tanárjelölt volt. Az Eötvös Kollégiumba való felvételét az akkor ott oktató Kosáry Domokos segítette. Egyetemi tanulmányai során figyelme – elsősorban Mályusz Elemér hatására – a középkori magyar hadtörténet felé fordult. Szakdolgozatának is ez lett a témája. Ennek folyományaként született meg a Szabó Istvánhoz írt doktori értekezése, amely évekkel később A magyar lovasság a XI-XIV. században címmel a Hadtörténelmi Közleményekben jelent meg.
 A Szálasi-kormány idején részt vett a nemzeti ellenállásban, amikor Kicsi Sándor az Eötvös-kollégisták közül többeket beszervezett röpcédulák szórására, ragasztására. Bár katona nem volt, sok civil polgárhoz hasonlóan a szovjet hadifogságot nem tudta elkerülni. Innen úgy tudott megszabadulni, hogy önként jelentkezett a Debrecenben szerveződő új magyar hadseregbe. Rövid idő múlva már újra a Debreceni Tudományegyetemen volt, ahol 1945. júniusában letette doktori szigorlatát, majd a következő évben, 1946-ban történelem-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1945-től 1950-ig a Debreceni Tudományegyetem Történelmi Intézetében volt előbb gyakornok, majd tanársegéd, végül adjunktus Szabó Dezső és Szabó István professzorok mellett.
 A háború utáni években a debreceni egyetemen 1948-ig normális élet folyt, de a „fordulat éve” itt is nagy változásokat hozott. Szabó István professzor szálka volt a kultúrpolitika szemében, de nagy tekintélye miatt kitenni nem tudták. Meggyengíteni viszont igen, és ennek negatív következményei környezetén csapódtak le. Borosy Andrást és néhány tanársegéd társát egy provokátor az ÁVH megbízásából beszervezte. Lefogásuk előtt izgató tartalmú leveleket sokszorosítottak és terjesztettek. Borosy Andrást 1950. április 24-én az egyetemről vitték az ÁVH-ra, ahol ütlegelésekkel és kellemetlen tornagyakorlatokkal tarkított ötven napot töltött. Az ügyészségen ugyan már nem bántották, de a megyei bíróság végül államellenes szervezkedés címén hét év börtönre ítélte.
 Börtönéveiről sokat mesélt a kollégáinak. Humorral fűszerezett történeteiből sohasem fogyott ki. Néhányan, akik nagy szerencsénkre évtizedeken keresztül dolgozhattunk vele, százszámra hallottuk ezeket a történeteket, s az ifjabb kollégáink hallva azokat, még ma is jót derülnek rajta. Megjárta Márianosztrát és Vácot, valamint a várpalotai és tatabányai szénbányákat. Az ötvenes évek első felében a hatóságok „gondoskodásának” köszönhetően a magyarországi börtönökben igen siralmas állapotok uralkodtak, az ő történeteiben mégis több volt a humor, mint a keserűség. Ez utóbbiból inkább a szabadulása után volt része. Amikor hat év elteltével, 1956. április 30-án kiszabadult a börtönből, nem tudta a korábbi munkáját folytatni. Évekig csak fizikai munkás lehetett. Igaz, egy akkori miniszterhelyettes, aki korábban tanítványa volt az egyetemen, felkínálta a visszatérést az értelmiségi pályára, ha belép a pártba. Világnézete, jelleme, neveltetése ezt a lehetőséget elutasította. A Budapesti Sütőporgyárban, majd a Zamat Édesipari Gyárban hét évig dolgozott. Itteni „karrierjéről” utólag annyit mondott fanyar humorával, hogy hét év alatt sikerült segédmunkásból betanított munkássá előlépnie. Hiába törölte az Elnöki Tanács 1959-ben a priuszát, még évekig zsákolt a gyárban. Ennek ellenére a gyárban eltöltött éveit megszépítette az, hogy itt ismerte meg Marikát, a feleségét, akivel élete végéig nagy szeretetben élt.
 1963-ban új irányt vett a pályája, Szabó István és Ember Győző segítségével az Esztergomi Állami Levéltárba került segédlevéltárosnak. 1964-ben már az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, mint szakozó könyvtáros.  A következő évben, 1965. május 1-jén került a Pest Megyei Levéltárba, ahol végre révbe ért. Jól érezte magát nálunk, amit az is bizonyít, hogy 80 éves koráig rendes munkaviszonyban maradt.
 Minden levéltári tevékenységből kivette a részét. És nem csak a tudományos munkákból, hanem a fizikaiból is. Könnyen beilleszkedett a Pest Megyei Levéltár kollektívájába, ahol az akkori igazgató, Lakatos Ernő, valamint néhány hozzá hasonló korábbi politikai elítélt – Kosáry Domokos és Jánosi Ferenc – régi ismerőse volt. A levéltárban alkalma nyílt arra, hogy régi érdeklődésének megfelelően hadtörténelmi kutatásokat végezzen. Az 1974-ben megvédett kandidátusi értekezése is ebben a témában született (A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben). Ennek folytatásaként jelent meg a Hadakozó népelemek Magyarországon a XI-XIII. században című nagydoktori dolgozata. 1992-ben lett a történelemtudományok doktora. Éveken keresztül óraadóként tanított az Eötvös Loránd Tu-dományegyetemen, ahol 1992-ben címzetes egyetemi tanárrá fogadták.
 Fő kutatási területe a középkori magyar és európai hadtörténet maradt, de az önálló munkák mellett számos dolgozata, tanulmánya jelent meg a Századokban, a Hadtörténelmi Közleményekben, a Levéltári Szemlében, továbbá több száz szócikket írt lexikonok számára. Az ő válogatása nyomán és szerkesztésében jelent meg Arnold Joseph Toynbee műveinek magyar nyelvű összeállítása.
 Kutatásainál, miként a levéltárban végzett munkáinál is nagy segítségére volt nyelvismerete. Jól tudott németül, franciául, angolul és a debreceni piaristáknak köszönhetően latinul. Ő kezdte el a Pest Megyei Levéltárban 1984-ben a megyei közgyűlési jegyzőkönyvek regesztázását, amelynek során 19 kötet jelent meg. Ezekből 12-t egyedül, a többit szerzőtársakkal készítette el.
 Bár amint említettem, az Elnöki Tanács 1959-ben felmentette a büntetett előélet hátrányos következményei alól, igazi rehabilitációt csak a rendszerváltozás hozott számára. 1990-ben először a Kossuth Lajos Tudományegyetem, majd a Minisztertanács Rehabilitációs Bizottsága, végül a művelődési miniszter szolgáltatott számára elégtételt az elszenvedett sérelmekért. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság ugyancsak 1990-ben nyilvánította az 1950-es elítélését – a fegyházbüntetést, a hivatalvesztést és a teljes vagyonelkobzást – semmisnek. Negyven évig kellett erre várnia. Szerencsésnek mondta magát, hogy ezt megérhette.
 A történelem mellett számos dolog foglalkoztatta, érdeklődése szerteágazó volt. Miután lehetővé vált számára, sokat utazott külföldre. Fiatalabb korában sportolt, és még nyolcvan éves korában is rendszeres testmozgást végzett. Kitűnő fizikumát ennek köszönhette. A Magyar Súlyemelő Szövetségben végzett munkájáért kitüntetésben részesült, versenyeken közreműködött, és 1974-ben még egy nemzetközi I. osztályú versenybírói vizsgát is letett.
Levéltárban végzett kimagasló munkáját 1993-ban Pauler Gyula-díjjal jutalmazták.
Miután 2002-ben, 80 éves korában nyugdíjba ment, nem szakadt el a Pest Megyei Levéltártól, ahol közel négy évtizedet eltöltött, és ahol nagyon szerették és tisztelték. Még évekig bejárt kutatni, regesztát készíteni. Később ezek a bejárások egyre ritkultak, majd egy-egy kávéra, egy kis anekdotázásra redukálódtak, mert az időt még az ő sokat átélt szervezete sem tudta megállítani. A karácsonyt már nem érte meg. 2012. január 2-án helyezték végső nyugalomba a Belvárosi Szent Mihály templom altemplomában. Munkái és vidám történetei azonban továbbra is közöttünk maradnak, és emlékét hűen megőrzik.

       Héjjas Pál